Megnéztem a Chappie-t és rögtön utána elolvastam fél tucat kritikát is. Na nem azért, hogy megtudjam, mit kellene gondolnom a filmről. Pont azért néztem meg előbb. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy mennyire tér el az ízlésem az ún. szakértőkétől. Az eredmény: nem kicsit, nagyon.

Kezdjünk néhány alapvetéssel. Számomra a film egy művészeti alkotás, melynek leghitelesebb fokmérője, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem. Ehhez képest azzal szembesültem, hogy manapság a filmeket patikamérlegen, kémcsőben, spektrográffal, meg még Isten tudja, mivel mérik pontozzák, kategorizálják.

Legalább hat kritikát olvastam végig, s közben folyamatosan az volt az érzésem, hogy bántják Chappiet. Szemetek! Igen bántják, és mindvégig, már-már szájbarágósan próbálják velem érzékeltetni, hogy ez tulajdonképpen így van rendjén. Chappiet csak kritizálni lehet és punktum.

Nekem már-már ijesztő látni, hogy a szakértői gárda mily egysíkúan gondolkodik, hogy mondjam, a különböző vélemények olyan hasonlóságot mutatnak, mint az egymásról koppintott matekdolgozatok. Szinte elképedtem. De ennek bizonyára így kell lennie. Gondolom, a kritika is egy tudomány, ami olyan stabil és megváltoztathatatlan képletekkel operál, mint mondjuk az előbb említett matematika.

Jóformán mindenki a rendező előző munkáit taglalja hosszasan, valamint a film egyes elemeinek cseppet sem eredeti mivoltát fájlalják. Engem már ez sem hagyott hidegen, mivel nem igazán értem, miért kell mindent valami más fényében megítélni. Miért nem lehet önmagában értékelni a történetet, egy pillanatra kizárni a külvilágot, ez esetben a múltbéli eseményeket, az előzményeket, emlékeket. Egyikük találóan fogalmaz: a történet csak azok számára lehet eredeti, akik valami hosszan tartó hibernációból ébredtek az imént. Na és?

Meggyőződésem, hogy minden filmalkotást, ami éppen nem valaminek a folytatása, külön, önmagában kellene értékelni.

Ennek fényében nem is csoda, hogy bántják Chappiet, bántják a rendezőt, a szereplőket, bántják a történetet, épphogy csak a látványvilág kap itt-ott egy jó pontot, de van, hogy még az sem.

Mi ez? - kérdem én. Mintha egy összeesküvés elméletet szemezgetnék épp.

Nagy vonalakban Chappieről nem mondanék inkább semmit. A mesterséges intelligencia tanuló gyermek üzemmódjáról egyelőre vajmi keveset tudhatunk, ezért aztán kedvenc robotunk megnyilvánulásairól, tetteiről, reakcióiról fölösleges vitázni. Ugyan ki mondhatná meg, hogy a valóságban miként alakulna mindez.

 Ha belegondolunk, minden indokolatlannak tűnő giccselem azt szolgálja, hogy a nézőből érzéseket váltson ki, és ami fontosabb, hogy a néző, ezekkel az érzésekkel kicsit vívódjon is. Mert a fémkasztni  nem lesz érző lényként szerethető, ha külsőségeiben nem produkál érző lényekre jellemző reakciókat. Magyarul: nagyon is kell a föl-le hajtható nyuszifül-antenna, az esetlen emberi mozdulatok, az ösztönök hiányában megmagyarázhatatlan ösztönös félelem, az elcsukló, nyöszörgő hangok, és hasonlók, mert különben nem működik az egész, nincs hatása.

Na de térjünk rá a szereplőkre.

A tervező csávót dicsérik. A fő „gonoszt” cseppet sem, főleg azért mert milyen már a haja. Na bumm! Ez aztán a szörnyűség. Szerintem eleve nagy hiba, ha az ember már-már klisészerű elvárásokkal ül a képernyő elé. Történetesen olyanokkal, hogy a nagy neveknek, mint Sigourney Weavernek, vagy Hugh Jackmannek egy filmben automatikusan brillíroznia kell. Bevallom  Sigourney Weaver annyira karakteres színésznő, ráadásul a sminkesek sem igyekeztek ez ellen dolgozni, hogy képtelenség elvonatkoztatni eddigi munkásságától. Az alien filmek akkora hatással voltak rám (is), hogy nekem ő már örökké Allen Ripley marad, hacsak nem maszkírozzák el őt nagyon nagyon nagyon nagyon.

Hugh Jackman esetében furcsán pont a sokat vitatott frizura segített, hogy ne Farkast lássam kiborotválkozva. A színészi játék hiánya most abszolút nem lényeges, itt most ők nem főszereplők. Lássuk a gengszterbandát! 

Engem az ismeretlen arcok a vásznon nemhogy nem riasztanak, hanem egyenesen felüdítenek. Mindenféle előképzettség nélkül az ember könnyebben elfogad nem színészeket színésznek, és a szakértők által pocséknak ítélt alakításokat egyedinek és formabontónak. És azt hiszem, könnyebb így. A prekoncepciók egyszerűn gúzsba kötnek. Előfeltevésekkel és elvárásokkal terhelten az ember befogadó énje képtelen a szárnyalásra.

Nekem kimondottan teszik a rablóbanda szerelmespárjának kettőse, főleg a hölgytagja, holott a kritika a hajától kezdve a hangján át a megszólalásaiig jóformán mindent leszól. Különösen örömteli számomra, hogy karaktere nem korlátozódik csupán a gengszterbandákban megszokott kitartott ostoba macáéra. Egyenrangú tagja a bandának, akinek szava van, s bár a film nem emeli ki különösebben, érezhető a közte és párja közötti bensőséges viszony.

Ha valaki képes elvonatkoztatni a külvilágtól, könnyen beláthatja, hogy a kritikusok által reklamált hiányosságok a film élvezhetősége szempontjából súlytalan apróságok.

Engem szokás szerint már megint olyan háttérben meghúzódó alapvető ellentmondások zavarnak, amiket a fősodor nem említ, hiszen itt is részletekről van szó.

Egy kis kitérőt tennék a műfaji besorolás kapcsán. Föl nem foghatom, miért oly nagy probléma ezt eldönteni, jobban mondva miért kell azt oly nagy problémának láttatni. Ennyi sok kritikus, mily okos mind, és mégse bír egy se napirendre térni a fölött, hogy ez most sci-fi-e vagy vígjáték, esetleg akciófilm, mivel mindhárom műfaj elemeivel operál. Szerintük. Én személy szerint vígjátékot egy másodpercre sem véltem benn felfedezni, de ezt most hagyjuk.

Ez a film egy vaskos sci-fi a történet szempontjából elkerülhetetlen akciójelenetekkel. De mivel az akció itt nem cél, csupán eszköz, a besorolás, ha már mindenképpen ragaszkodunk hozzá: sci-fi. Nem mellesleg a hivatalos állásfoglalás szerint is. Tehát a az e fölött való finnyogás szerintem szánalmas kákán is csomót keresés, amolyan verbális tömegnövelő szer  a kritika összetevői közt.

Én sci-fi rajongónak tartom magam. Még abban az esetben sem csökken rajongásom, ha mondjuk az adott filmben a science és a fiction aránya 1 a 99-hez.

Mielőtt belekezdenék, tisztázni kell egyet s mást. Már csak azért is, mert amit én esetleg evidensnek gondolok, azt tudván tudjuk, hogy mások egyáltalán nem biztos. Üdvözöllek tehát a kis szubjektív világomban!

A science a tudomány ugyebár. Az, amit tudunk. A valóság. A cáfolhatatlan. A fikció pedig mindennek ellentéte, amire nincs bizonyíték, ami még csak a vetítővásznon létezik, vagy a fantáziánkban.

Szokás szerint megint a tudományos résszel van bajom. Mindaz, amit az általam olvasott kritikusok vitatnak, csupa fikció, fikció és fikció. Mindenki a fikcióval hadakozik.

A filmben sajnos alig van tudomány. Szinte semmi. Ám ami akad, pont az szolgáltatja az egyik legordenárébb marhaságot, amit minden könnybelábadós romantikusságom ellenére nem tudtam megbocsátani neki. Adva van egy humán agy-computer interfész, egy agyletapogató sisak. Erről mindenki tudja, hogy emberi agyra tervezték, történetesen az agyhullámainkra fókuszálandó, azokat érzékelni, továbbítani valamilyen formában. E sisak erőteljesen fantázia része, hogy a technikai fejlődés következtében már képesek akár az ember teljes személyiségét beszkennelni, és egy hagyományos adathordozón tárolni. Ez még egyelőre fikció, mint mondottam volt. Ami nálam kiverte a biztosítékot, amikor a robot feltette a fémkoponyájára, és elő emberhez hasonlóan „letöltötte magát” egy laptopra. Ez a mozzanat persze csak logikai szempontból képtelenség. Gép-gép kommunikációra számtalan ma is létező technológia adott, történetesen a tervező srác Chappie alap-tanulatlan-szűz verzióját egy usb kábelen tölti fel. Ha tekintetbe vesszük, hogy Chappie tanulása szimpla adathalmozás - mivel a filmben nem tesznek említést holmiféle más hasonszőrű sci-fikben megszokott különleges mondjuk éppen zselészerű műagy-féleségre, ami a tanulás folytán fizikailag újrastrukturálja magát -, joggal merül fel a kérdés: ugyan miért is nem lehet Chappie tudatát egyszerűen átmásolni egy másik hardverbe? Ez egy fontos kérdés, hiszen a cselekmény lényegét szolgáltatja. Ahogy semmilyen cáfolhatatlan bizonyítékunk nincs a saját lelkünk saját emberi testünktől való függetleníthetőségére, ugyanúgy semmi okunk feltételezni, hogy egy robot esetében előfordulhat ilyesmi. Chappie tulajdonképpen egy felturbózott asztali PC fejjel és végtagokkal. Nem generál klasszikus agyhullámokat, tehát semmi dolga nem lenne a sisakkal. Ez egy aprónak tűnő, de szerintem jelentős mozzanat.

Egy másik nem kevésbé logikát nélkülöző elem, hogy a robotokat nem lehet kikapcsolni, ami egy vicc. S láss csodát a film maga szolgáltat cáfolatot: elég egy vírus és kész, a robotok kikapcsolva, füstölgő fejjel rogynak össze intézkedés közben, ami látványos, de ellentmondásos. Miért? Máris mondom. Tapasztalatom szerint, ami úgy áll le, hogy közben dob egy füstöt, hogy én szoktam fogalmazni, akkor ott elvben a hardvernek annyi. Kampec. Ha egy robotnak elfüstöl a procija, akkor az a robot szerviz, történetesen procicsere nélkül, az utcán heverve nem igazán fog magától megjavulni. Ennek fényében rejtély, hogy főhősünk miként továbbítja tudatát az egyik utcán heverő totálkáros roncsba. Persze erre is lehetne mondvacsinált magyarázatot találni: tartalék proci, meg hasonlók, de valljuk be, ez nem életszerű, avagy gépek esetében nem logikus.

Az már szinte kínos, mikor Vincent a robot titánium karjainak flexszel esik neki, holott a végtagok - forradalmi módon - plug and play cserélhetők. Én adnám oda fél karom egy olyan flexért, ami egy titánium robotkart öt másodperc alatt átvág.

Ami már végképp felfoghatatlan, hogy adva van egy hi-tech fegyvergyár, ahol a ki- és beléptetés ellenőrzése és úgy általában a biztonság látszólag ismeretlen fogalom. Sehol egy fegyveres őr, valamint komolyabb kamerarendszert sem vonultatnak föl, s ha van is, egyáltalán nem látni jelét, hogy valaki nézné is a monitorokat. Az üzem, mint egy galambház, egy szaros chipkártyával robotokat lehet kicsempészni minden további csinnadratta nélkül.

Ennyi a technikai hibákról nagy vonalakban. Jöjjenek az érzelmek.

A film - azt kell mondjam - végig nagyon rendben van, de csak addig és nem tovább. A cselekmény kicsúcsosodása a tetőpont Mami megölése. A vizuális megvalósítás egyszerűen zseniális. Keresve sem találni szemléletesebb ábrázolását annak, mennyire egy semmi tud lenni géppel szemben a törékeny emberi test. Ez a jelenet lehetne a film végmottója.

Visszakanyarodnék a műfaji besorolásokhoz. Az egyik weboldalon a kategóriaként a drámát is felsorolják. Ha itt véget érne a film akár dráma is lehetne, amennyiben megélhetnénk a veszteséget, a fájdalmat. De nem hagyják. Mamit feltámasztják halottaiból, méghozzá akkora giccsfaktorral, ami felér a Holdig.

Tehát marad a szimpla sci-fi, és valljuk be: minden hibája ellenére ez egy jó sci-fi.